Csúcsra jár a régi fotók divatja. Az eltűnt idő nyomait őrző, ütött-kopott képek akkor is fel tudják piszkálni az emlékezetet, ha magunk nem is szerepelünk a felvételen. A minap Marx József fotóművész első korszakának mócvidéki jelenetein nosztalgiáztam, nem sokkal utána észrevettem a facebookon egy Beadási Kötelezvényt. A Román Népköztársaság Magyar Autonóm Tartományában, Sepsiszentgyörgy rajon Magyarhermány nevű községében töltötték ki 1955-ben. A hivatalos iraton nem csak a kézírásos szöveg magyar, az Orașul Stalin – Sztálinváros nyomdájában készült nyomtatvány hivatalos része is anyanyelvünkön szól. Ma már kevesen hinnék, hogy ilyen is volt valamikor ebben az országban. Azt meg valószínűleg még kevesebben tudják, mi volt az a bizonyos beadási kötelezvény. Noha a neve a lényeget elárulja. A két képi emlékeztető sok évtizeddel ezelőtt szerzett élményeket tolt előtérbe memóriám hátsó polcairól. Kerekítsük történetté, mi sejlett föl előttem közel hatvan esztendő távlatából.
Még nem voltam tizennyolc. Túl az érettségin, túl a felvételin, túl az álmokon. Nem vettek fel az egyetemre. Politikailag kompromittált, börtönviselt magyar ügyvéd osztályidegen fiaként nem volt ott keresnivalóm, kirostáltak. Vagy csak egyszerűen nem tudtam eleget? Utólag könnyű bármit mondani. Tény, hogy a katonáskodást valamiképpen megúszva, elmentem dolgozni. Az akkor indult időszakról szóló meséim többnyire így kezdődnek: „Ez még boldogult mészáros koromban történt…” Ezt a hallgatóság valamiért mindig hitetlenül vagy éppen szörnyülködéssel fogadja. Sietek rögtön a megnyugtatással: annyi igaz belőle, hogy a vágóhídon dolgoztam, de nem öltem, nem nyúztam, nem daraboltam. Elhiszik, mégis egy ideig ott lapul a gyanakvás a tekintetekben. Akkor tűnik el, amikor tisztázom, hogy hentesek közé keveredtem, de hivatalnokként alkalmaztak.
Az akkori ORACA, a nagyenyedi húsipari begyűjtő központ vágóhídi irodájában íródeákként űztem (el magamtól) a mesterséget. Még így se egészen igaz. Reál osztályban végeztem, egyből főkalkulátorrá léptettek elő. Az al- is én voltam. Lettem végre valaki: „domnișoru” az elvtársozás korszakában. A környék parasztemberei szólítottak így, azok a falusiak, akikkel abban a különös közel egy évben, nap mint nap dolgom volt.
Illedelmesek, tisztelettudóak voltak, pedig utálhatták volna a gyerekképű, városi úri fiút, akiben akár a hatalom képviselőjét is láthatták volna. A legalacsonyabb fokon, de mégiscsak az elnyomó államgépezet egy kis tartozéka voltam. Nem éreztettek ilyesmit. Jöttek a Mócvidékről, érkeztek a Mezőségről, hozták a vágóhídra az évi beszolgáltatás fejében állataikat, marhát, növendéket, tinót, juhokat. Hozzám már az adatokat tartalmazó papírral állítottak be. Súly, besorolás, minőség stb. Ezek alapján számítottam ki a járandóságot, ami bizony szégyenteljesen kicsi volt. Többet kaptak, ha a kvótán kívül külön leszerződött jószágot hoztak. Sokféle emberrel találkoztam, váltottam szót ekképpen. Több románnal, mint magyarral. A mócokkal tiszta ügy volt, a mezőségiekkel többször melléfogtam. Jöttek Rákócziak, Bornemisszák, Báthoriak nem kis számban. Olyankor önkéntelenül felderültem, hogy végre megszólalhatok magyarul. Nem értették, mit mondok. El kellett telnie valamennyi időnek, amíg rájöttem, hogy ezek jobbágy ivadékok, román leszármazottak, elődeiket a magyar földbirtokosok, főnemesek telepítették be a Mezőségre évszázadokkal korábban. Úgy vették fel az uraság nevét, hogy közben románságukat, vallásukat megőrizték, a régiót pedig elrománosították. A jelenséget nem ismertem, nem hívták fel rá a figyelmünket a Bethlen Kollégiumban, a gyakorlati tapasztalat hamar kiegészítette ismereteimben ezt a hiányt.
A kvótarendszer az erőszakos kollektivizálás egyik kényszerítő eszköze volt, elsősorban azokat az önálló gazdálkodókat sújtotta, akik nem álltak be a közösbe. A kötelező termény- és állat-beszolgáltatás számtalan vidéki család életét megkeserítette. A diktatúra minden módon, a legcsalafintább eljárásokkal erőltette. Az ország teljes kollektivizálása 1962-ben fejeződött be. Én 61 őszétől 62 nyaráig „szolgáltam” az élőállat átvételt. A vállalat számos szerződéskötővel, kvótabehajtóval rendelkezett. Különböző korú, tapasztalatú, nálam jóval idősebb, nehezen átverhető, lelkizőnek nem nevezhető, sűrűn alkoholizáló férfiak voltak.
A fizetésük attól is függött, mennyire teljesítették a beszolgáltatásokra kiszabott tervet, és hány újabb szerződést sikerült kötniük. Időnként, amikor nagy volt a lemaradás, amire az elvtársak idegesen reagáltak és emelt hangon háborogtak, jött fentről az ukáz, és állatbehajtó, szerződéskötő nagy kampányokat szerveztek. Megesett, hogy az irodai személyzetet is mozgósították. Így jutottam magam is egy többnapos terepútra az Erdélyi Érchegységbe az 1962-es fagyos, havas télen. A mócoknál a hegyen nem volt kollektív gazdaság. Az állattartás volt a megélhetésük fő biztosítéka. A Szabaderdőn, Remetén keresztül utaztunk az Enyedtől negyven kilométernyire található havasi községbe, Nagyponorra. Ott volt a főhadiszállás, onnan lehetett kirajzani, feltérképezni a terepet, felkeresni a szerteszóródott otthonokat. Szép, romantikus táj télen is. Akkoriban még a civilizációtól távoli, világvégi helynek számított. A régió minden néprajzi, gazdasági sajátosságát felmutatta, érthető, hogy a fotósokat ellenállhatatlanul vonzotta. A még fiatal Marx József is sokszor fotózott errefelé a múlt század harmincas éveiben, majd az ötvenesekben is. Hírhedt tájéknak számított azért is, mert a rendszer ellen harcoló antikommunista partizáncsoportok búvóhelyeket rendeztek be maguknak a környéken a negyven-ötvenes időszakban, amíg teljesen fel nem számolták őket. Szóval ide jutottam el akkor többedmagammal.
A városi „különítmény” híre egy-kettőre elterjedt le azon és fel azon, a mócok máris tudták, mire megy ki a játék. Ehhez próbáltak megfelelő taktikát kidolgozni. Juhaik a tél, a hó miatt nem lehettek kinn a legelőn, távol az avatatlan szemektől, mutatóba viszont néhányat az ellenfél megtévesztése végett a ház közelében hagytak. A juhállomány nagyját csűrbe, pajtába, szénaboglyák, bálák közé rejtették. Lehetőleg kutyák mellé. Mégse lehet egy egész nyájnyit a hatalom elé tárni! Aztán nyögheted vég nélkül a kvótádat! De sajnos a behajtó sem piskóta. Dörzsöltek ezek az alakok, nem aznap szálltak le a falvédőről. Akivel nekem kellett mennem, a jó nyelvismeretére esküdött. Nehéz évek gyakorlata igazolta, hogy módszere beválik. Alig értünk az egyik kijelölt házig, máris elkezdett jó hangosan bégetni. És hallj csodát, a juhok a csűrben, pajtában, boglyák közt boldogan válaszoltak. Bee-bee-beee! Egyből leleplezték a rejtekhelyüket. Quod erat demonstrandum – mondta volna a hatósági megbízott, ha ennél több idegen nyelvet ismer. Én meg szólni se tudtam az ámulattól. Egy áthallásos, bölcs népi rigmussal ma egészíthetném ki a helyzetjelentést: Fertőző a bárányszó góc,/ belebukott néhány jó móc.
Hogy aztán ott és a hasonlóan pórul járt következő móctanyákon mire jutott a gazda és az őt megszorító húsügynök, azt nem tudom, mert beavatatlan újoncként mindig kint kellett várakoznom. De a ki nem mondott gyanúm nem lehetett alaptalan, mert amíg ott voltunk, minden este báránypörkölt vacsora és szilvapálinka biztosította a terepjáró társaság jó hangulatát. És megtanultam, hogy mondhatnak bármit az írók, filmezhetnek bármiről a filmesek, a bárányok nem hallgatnak.
Ez mintha ellentmondana a nyájszellemnek, amely napjainkban is indokolt gyakorisággal kerül terítékre. De majd csak lesz valahogy. Ha nem más, kihúz minket minden a bajból az előbb-utóbb bekövetkező nyájimmunitás.