Medveszobor a Ráday utcában (Budapest, 2009)
Hónapokkal, hetekkel ezelőtt még tele volt velük a média, a téli álom se ritkította az olyan híreket, hogy itt jártak, ott jártak, végigsétáltak a főutcán, bekopogtak az ajtón, összeseperték az udvart, lefestették a kukákat, meg más hasonló medvesztorik. Újabban meg semmi, mintha a medvék nem is léteznének. Medveriadóra se ébreszt a telefon. Mi történt? Csak nem vonultak ők is önkéntes karanténba?Furcsa, mert innen is, onnan is érkeznek a fotók a világból, hogy rénszarvasok lepték el a nagyvárosi tereket, őzek legelnek a kivirult parkban, kiskacsa fürdik központi tóban és egyéb ilyen aktuális szenzációk. Nálunk meg, ahol talán a legnépesebb a medvepopuláció, a komák meghúzzák magukat, hallgatnak. Ha már az a hír rádióban, tévében, újságban, hogy valakik rosszkor vannak rossz helyen, az többnyire a külföldi járványgócokból hazatért tömeges randalírozókra vonatkozik. A mackók megfontoltabbak, fegyelmezettebbek. Ők se akarnak megfertőződni. És fertőzni se. Nem véletlen, hogy még mindig kedvező a megítélésük a társadalomban. Ha ma lennének a választások… Ja, ne keverjem a témákat! Különben se tisztázott, hogy állatok elkaphatják-e a koronavírust. Az valószínűbb, hogy az ember valamelyik állattól, mondjuk a denevértől vette át a kórokozót. Ebbe ne menjünk bele.
Valójában ezt a jegyzetet is az indította el, hogy régi képeim közt tallózva, rátaláltam egy olyan fotótárra, amibe a medvékről, medveszobrokról készült felvételeimet gyűjtöttem egybe. Azon a képen, amit ide kiválasztottam, a begipszelt karú megtermett medve szokatlan látványán túl külön megfogott az a sztoikusan szomorkás kifejezés, amellyel a rendhagyó állapotát méltósággal viselő nagyvad a helyzethez viszonyul. Budapesten örökítettem meg az általában forgalmas Ráday utcában 2009-ben, egy mostanság hiányzó utcai művészeti rendezvényen.
A szobrászok persze szívesen mintázzák meg ezt a rokonszenves erdőlakó mesehőst, aki néha azért kivetkőzik magából. Évekkel ezelőtt meglepetéssel találkoztam a hollandiai Maastricht egyik szép parkjának eldugott szegletében a Búsuló medvével. Egy padon ült magába roskadva. Leültem melléje, nem szólt semmit, nem sikerült elnyernem bizalmát. Az viszont kiderült, hogy a tavaly elhunyt nagyszerű magyar szobrászművész, Varga Imre alkotása. Ez a munka is azt sugallta, a beszélni nem tudóknak is megvan a maguk baja. A padtársról lerítt, hogy beteg állat. De már mondtam, ne keverjük a dolgokat. Ezt a kifejezést többnyire fenevadként viselkedő emberekre szokták használni, nem kimondottan kedvező hangsúllyal. Napjainkban sajnos mind gyakrabban kell elhangzania. Vaddisznó értelmezésben is. De ez már egy másik történet.
Búsuló medve, Varga Imre alkotása (Maastricht)