Danger! Acces interdit/ Veszély! Tilos a bemenet/ – figyelmeztet a négynyelvű tábla. Lazán kihívó pózban négy olasz lány hever a felirat alatt. Önkéntelen gondolattársítást szül a látvány, a pihent agyú fotós alig leplezett, kaján mosollyal örökíti meg a poénos mozzanatot.
A fényképész és mosolya nem látható a képen, nem szelfit készítettem 2016 szeptemberében a Francia Riviérán ott, ahol talán a legcsodálatosabb a panoráma, a híres középkori hegyi falucska, Èze égbe szökő egzotikus kertjében.
A gyomorcsiklandó mélység, az éteri magasság, a kősziklára épült botanikus kert minden kis zuga, szeglete, kőterasza lépcsőfokról lépcsőfokra más-más szemkápráztató látnivalót kínál, fel egészen a romos fellegvárig, beleértve a látogatók színes forgatagát, amibe beszámítandó az is, hogy nem minden turista veszi figyelembe a testi épségüket óvó tiltásokat. Sokan olyan hátborzongató helyekre is felmásznak, hogy az már tényleg életveszélyes. De kit érdekeltek akkor még a figyelmeztetések! A nyugatiakban a szabadság igénye minden mást felülírt. A fiatalok pláne így működtek. Ki gondolt volna négy évvel ezelőtt koronavírusra, meg arra, hogy lesz úgy is, hogy teljesen puszta is lehet ez a korábban minden nációbeli turistát ide vonzó csodahely. Azt se hittük persze, hogy nagy hagyományú demokráciákban is betiltható, leállítható egyik percről a másikra a szabad mozgás, a korlátozások nélküli utazás, jövés-menés, megszüntethető a közös szórakozás, a csoportos időtöltés lehetősége. És mégis. A járvány, a halálos kór fenyegetése mindennél hatalmasabb úr, mindenütt a bezárkózás, a távolságtartás, a szigorú megszorítások karanténos rendszere telepedett az emberiségre. A természet szépsége mit se változott, sőt a szennyezettség csökkenésével talán még szebb lett minden, mint ezelőtt, de mit ér mindez, ha csak virtuális, a valóságban pedig kimaradunk belőle?! Ha nem élőben gyönyörködünk ötszáz méter magasból a lábunk alatt hullámzó Földközi-tenger színjátszó kékségében, csillogásában? Meg az egymással versengő tengeröblök, a lombokban, virágokban, pázsitokban pompázó hegyoldalak, a századok patináját hordozó korhű építmények és a jelenkor modernitását mutató utak, hidak, viaduktok, villák szépségében.
Talán előbb-utóbb minden újra olyan lesz, mint korábban. Talán nem. Egyfajta nyitás, lazítás a béklyón itt-ott már érzékelhető. Egyelőre azonban a képeken nosztalgiázom sajgó szívvel, de azzal az elégtétellel, hogy mindez saját élményem volt, magam láttam, fotóztam és őriztem meg a Cote d’ Azur-i élményegyveleget. Mondják, hogy innen nézve déli irányba, tiszta időben a távoli Korzika is észrevehető. Mikor mi ott jártunk, párás volt a levegő. De a táj, a környék így is bemutatta minden olyan arcát, amely megcsodálható Nizza és Monaco között. Pontosan meghatározhatatlan, már-már valószerűtlen hangulat lesz úrrá a látogatón az egzotikus dísznövények, a különleges kaktuszok, agávék, pálmák, aloék, a száz, ezerféle virágözön között. Mintha földönkívüli jelenlét is rájátszana minderre. Tizenkét karcsún elnyújtott testű, kecses alak magasodik a növényzet fölé, eszményi szépségükben is finoman egyénített Föld istennők képeznek sugárzó aurát, fura erőteret maguk köré.
Most csak ők pásztázzák a tenger végtelenbe homályosodó horizontját, ámuldoznak a napkelte, napnyugta soha meg nem unható, szivárványos csodáin. És csodálkozhatnak az emberi hang nélküli, madárdalos csenden. A jól ismert kortárs francia szobrász, Jean-Philippe Richard alkotásai 17 esztendeje kerültek a több mint hét évtizede létrehozott kertbe. Harmonikusan idealizált, derűs lényükkel békét, nyugalmat árasztanak, és titkot is sejtetnek, akárha valamilyen más világból, égi magasból csöppentek volna ide rejtelmes üzenetet közvetíteni. Ha általában nem örökké siető világjárók fordulnának meg itt, azt mondanám, hogy tökéletes helyszín meditálásra ez a műalkotásként is felfogható Jardin éxotique.
Voltak olyan utazók is, akik felfedezték maguknak ezt a belső elvonulásra valóban több szempontból is alkalmas helyet. Mindenekelőtt a létkérdésekről annyiféle módon megnyilatkozó, sajátosan gondolkodó, nagy hatású német filozófust, Friedrich Nietzschét kell említenem. Ő 1883 végén kereste fel először ezt a Nizza és Menton közti partszakaszt, és Èze különleges vonzerővel ragadta meg. 1888-ig évről évre visszatért ide. Fizikai, szellemi felfrissüléssel szolgált számára ez a környezet. Pedig a botanikus kert a sziklán akkor még nem is létezett. De volt sok egyéb, ami lenyűgözte és meditálásra késztette a tengerszinti Èze-sur-Mer-től a hegyen föléje magasodó Èze Village-ig naponta felgyalogló, vagy fordított irányban leereszkedő sokoldalú különc zsenit. Egészségi állapota már vészesen hanyatlott, de alkotókedve itt új lendületet kapott. Ebben az időszakban készült el gyakran idézett műve, az Imígyen szóla Zarathustra is.
A Nietzsche gyalogút, amely 2100 méteren kígyózik sziklalépcsőkön az alpesi növényzet bozótosában, több mint négyszáz méteres szintkülönbséget ívelve át, ma is a táj egyik népszerű nevezetessége. Sokan végig is mennek rajta. Valószínű, hogy többen, mint ahányan a műveit olvassák. Idézni tőle viszont elég gyakran szoktak. A mostani vészterhes időben például például ezt: „Ami nem öl meg, az megerősít.” Így lehet. És reménykedjünk, hogy utazói élménytárunk is bővülve növeli bennünk az erőt. Akár még ebben a bús évben is.