Tablókép a Bethlen Gábor Kollégiumból 1922-ből
Nagy keletjük van a régi fotóknak. Egyre-másra kerülnek elő a ládafiókból, padlások, kamrák rejtett zugaiból, és lépnek a nagyközönség, a világháló nyilvánossága elé. Rengeteget tudnak mesélni, rég elfeledett emlékeket idéznek. Olyan élményeket tesznek élővé, amelyek évtizedeken át valahol a memória bugyraiban húzódtak meg, hogy aztán a felvételek láttán hirtelen élesen bukkanjanak elő a feledés ködéből. Hogy időutazásra késztessék az embert. Ilyen az ide másolt fotográfia is.
Majdnem egy évszázada, 1922-ben készült Nagyenyeden. Tablókép. 49 portréból állt össze. A Bethlen Kollégium főgimnáziumának 1921/22- es végzőseit és tanáraikat örökítette meg. Senki se él már közülük. De biztos, hogy mindenikükre emlékszik még valaki, vagy bekerültek valamilyen családi legendáriumba. Régiségét tekintve, eléggé jó minőségű a fotó, amin túlzottan nem kell csodálkozni. A kisvárosban mindig voltak tehetséges fényképészek, a fotózást művészi szintre emelő egyéniségek és igényesen dolgozó profik. Ahogy a nemrég elhunyt Erdélyi Lajos írta: „Erdély fotókultúrájának bölcsője Nagyenyed.” Van ebben némi túlzás, hiszen hol van akkor Arad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Marosvásárhely, Nagyszeben, hadd, ne soroljam. De Enyednél maradva elég, ha a fényképezés egyik híres úttörőjét, Zeyk Miklóst említem. És ott működött egy időben egy sokkal későbbi remek fotós, Marx József is. De ne rugaszkodjunk el túlságosan a fotómtól. Véletlen, hogy most halásztam elő a nagy halomból, de igazán időszerű. Bethlen Gábor fejedelem 1622. májusának első napjaiban kezdeményezte a kollégium létrehozását Gyulafehérváron, 23-án a kolozsvári országgyűlés már el is fogadta az Academicum Collegium megalapítását. Két év múlva tehát 400 esztendős lesz az 1662-ben Nagyenyedre költöztetett híres Alma Mater.
A tablón az 1922-es jubileumi év ballagóinak fotói övezik az oktatók portréit. Mire októberben sor került a kollégium 300. évfordulójának ünnepségeire, ez az évjárat rég elbúcsúzott az iskolától. Az arcok jól kivehetők, felismerhetők, a neveket többnyire akkor lehet kisilabizálni, ha felnagyítjuk a felvételt. A kép jobb oldalán néhány név így se azonosítható teljes bizonyossággal. Érdemes próbálkozni. A fotográfián szereplők közül a legismertebb minden bizonnyal a középső sorban balról a második tanár: Jékely Lajos. Igen, ő Áprily, Enyed és a Kollégium közkedvelt költője. Nem csak lírikusként jelent sokat számomra, édesapám is gyakran mesélt róla, neki osztályfőnöke volt Áprily Lajos. Apámék két osztállyal lennebb jártak a fotón levőknél, 1924-ben végeztek. Az ő tablójukról nincs másolatom. Ezen egyvalaki van, akit jól ismertem. Keresztapám, Bertalan József, a későbbi református lelkész, esperes, balról a második a felső sorban. A diákok közül még Vita Sándor az, akiről többet tudok. Személyesen nem ismertem, jeles közgazdász szakíró lett, a kolozsvári Hitel szerkesztője is többek között. Az öccse, Vita Zsigmond, apám osztálytársa, a helikoni írók egyik utolsó képviselője, nyugdíjasként engem is tanított, ha olykor helyettesíteni kellett valakit a Bethlen Kollégiumban.
Furcsák ezek az összefonódások, sok-sok nemzedéket kapcsol össze, az időt is összesűríti valamiképpen az iskola. Századokon is átnyúlhat a kézfogás. 1922-ben, a három évszázados kollégium nagy, évfordulós összejövetelén dédapám, a történész, filológus dr. Fogarasi Albert tartotta az ünnepi beszédet. A XIX. század közepén, 1851-ben született, a kollégiumban tanult, majd később ott lett tanár, kétszer volt rektorprofesszor. Egyik nagyapám is oda járt iskolába, édesapám, bátyám, sok más rokonom, magam is enyedi véndiák vagyok. És talán megérhetem, hogy két év múlva, a XXI. század harmadik évtizedében, 2022-ben, amikor a magyarság a Bethlen Gábor Kollégium 400. évfordulója előtt tiszteleg, én is ott lehetek a kivételes eseményen. A 169 esztendővel ezelőtt világra jött dédapámnak hosszú, aktív, termékeny, alkotó élete, munkássága volt, 94 éves korában hunyt el. Nem emlékszem rá. Amikor meghalt, még nem voltam két éves. Mennyi érdekességet hallhattam volna tőle, ha valamikor korábban születek! De vajon úgy lett volna? Attól tartok, hogy gyerekként mi már nem kérdeztünk eleget, szülőként, nagyszülőként nem meséltünk eleget. Manapság, a számítógépek, a digitalizálás világában még annyit se, mint korábban. Kár. Utólag már bánhatjuk. Az egykorvoltakról készült fotók növelhetik a mesélőkedvet. Írjunk róluk, amíg vannak. Akkor is, ha tudjuk, hogy a duzzadó adósságot egyre nehezebb törleszteni.