Londoni pub
Van számos utca, és minden sarkon kocsma van. Nem is egy. Többfelé is pubokkal teltek egész házsorok. Dublinban ugyanúgy. Sőt! Írországban mintha nagyobb is lenne a kocsmai kínálat. De minek hasonlítgatni. Párizsban, Amszterdamban, Portóban, Hamburgban, Nizzában is lehet az embernek hasonló benyomása, ha a vigalmi negyedek felé indul kóricálni. Márpedig indul, ha teheti. Mióta a távolságtartás a jelszó a világon, magam csak fotóim társaságában, a képernyő előtt lépek be a pubok ajtaján. És máris nosztalgiázom. Nem mintha nagyevő vagy nagyivó lennék, de amikor külföldön utazgat és száz úton csatangol az ember, arra is kíváncsi, hogyan szórakozik, mulat az illető országban az istenadta nép. Nem a felső tízezer, nem a pénzszóró celebek, hanem a magunkfajta szűkebb zsebűek. Így a luxushelyekre éppen csak be-bekukkantottunk, de a helyi kocsmák, bisztrók, pubok, sörözők, kisvendéglők levegőjébe, hangulatába, jellegzetes ital- és ételfelhozatalába mindig megpróbáltunk belekóstolni. Többnyire szeptemberben szoktunk kirándulni, ez nálunk a nyaralás. A napokban Norvégiába kellett volna repülnünk egy fapadossal, de füstbe ment terv lett belőle, beintett a koronavírus. Pedig ott is rengeteg élmény várt volna ránk, érdekes lehet a távoli Skandináviában is a kocsmatúra, akkor is, ha azokon a tájakon ilyenkor már hidegek az éjszakák. A vikingek mai utódait is nagy mulatóként tartják számon, jó lenne megismerni az ottani bárok légkörét, népességét is. Ez most elmarad. De nem adják alább az egykori kelták leszármazottai sem. Ezt nem csak a fővárosukban, Dublinban tapasztalhattuk, Írország más városaiban is meglátogattunk pubokat, klubokat.
The Temple Bar, Dublin
James Joyce szobra a The Temple Bar-ban Dublinban
Abból, amit láttunk, úgy tűnik, ezek a legvonzóbbak, legszínesebbek, a legvidámabbak. Érthető, elvégre a dublini lakosság több mint fele harminc éven aluli. Persze idősebbek is járnak az Irish Pubokba, és isszák a Guinnesst vagy az ír whiskey-t, a gint, esetleg mást. Törzsvendégek voltak ezekben a kocsmákban az ükapáik, szépapáik is, netán a még régebbiek. És külföldiek, turisták is dugig töltik ezeket a mulatókat. Dublinban elsősorban a The Temple Bar-t. Az nem csak vendéglátóhely, az már egy fogalom. Egy egész kerület, gyönyörű városrész a Liffey folyó déli partján.
Középkori kis utcáin özönlenek a kíváncsiskodók, nagy a zsongás, legalábbis az volt két évvel ezelőtt, amikor arra bámészkodtunk, az óvárosi házak felújítva, üzletként, étteremként, ivóként csábítják magukhoz a megfáradt gyalogosokat, a kikapcsolódni vágyó íreket és nem íreket. Benn minden patinás és csillivilli, múlt és jelen látványban, dekorációban, hangulatban, hangzavarban, a vendégek felhőtlenül iszogató, csevegő vagy szolidan meghúzódó, esetenként magamutogatón hangoskodó, tarkán hullámzó sokaságában harmonikusan keveredik.
Elsőként persze mindenki a külső domborművekkel kidekorált, virágözönnel díszített vezérpub, a negyed nevét viselő, legnépszerűbb és legtekintélyesebb bár középső termében szeretne helyet kapni, a világhíres író, James Joyce közelében. A regényírás megújítójaként emlegetett szerző bronzalakban uralja a helyiséget, és döbbenti meg a belépőt. Bal kezében söröspohár, jobbjánál egyik kedvelt könyve, a Dublini emberek. Fején elmaradhatatlan kalapja, szemüvege sokatmondóan villog. Személyisége ércmásként is átsugárzik a szemlélőre. Mögötte a képek, plakátok közül kiugrón vonja magára a figyelmet főműve, az Ulysses bekeretezett címlapja. Az író gyakran megfordult ebben a bárban, rendhagyó regényének főszereplője, Leopold Bloom is szívesen időzött a kocsmában. Sok mindent lehetne erről még írni. De ha már nem telepedhettünk Joyce mellé, menjünk tovább.
Egy következő teremben újabb bronzfigura hökkent meg. „Én vagyok én, a kocsma közepén!”- kezdem el dalolni önkéntelenül. Az asztal tetején dorbézoló hatalmas és erőteljes fiatalember ugyanezt énekelné, ha tudna magyarul. De látszik rajta, hogy ő igazi dublini, itthon van. Persze ma már akár magyar is lehetne, annyi ott a vendégmunkás.
Asztalon táncoló a The Temple Bar-ban
De a szobor senki mással nem törődve, valósággal szétrobban dacos jókedvében. Vele se törődik senki, csak engem ragad meg féktelen életkedve. Az asztaloknál egészen másra figyelnek a párok. De itt sincs szabad hely. Abban a bárteremben pedig, ahol zenélnek, szinte még megállni se lehet. De van másik. Mármint helyiség. Üvegfedelű zárt udvar. Ott olyan alakok is vannak, akik azt hiszik, a ruha teszi az embert. Az egyik bárpult és a söntés pillanatnyilag csendélet benyomását kelti. Ilyesmi csak nagyon ritkán történik. Van, ahol szóba se jöhet.
Bárpult a The Temple Bar-ban, Dublinban
Például Galway-ben, Írország bohém városában. Ez kikötőváros a nyugati országrészen az Atlanti-óceán partján, a Corrib folyó torkolatánál. Egyetemi központ, élénk az esti, éjszakai élete, zajos, mozgalmas bárláncolatai vannak, hangos a mulató-övezet. A helység az ír népzene egyik fellegvára, korábban egymást érték itt a fesztiválok. 2020-ban Galway az olasz Fiuméval Európa kulturális fővárosa. Azon az estén, amit ott töltöttünk, mindenik pubban zene szólt. Rendkívüli jókedvet tudnak kerekíteni a hegedűn, fuvolán, sípon, tangóharmonikán, gitáron játszó, éneklő muzsikusok. Persze ott is kivételes szerencse kell, hogy asztalhoz férjen az ember.
Délről autóztunk észak felé, jövet útba ejtettük a másik népes ír várost, a nevét egy sajátos versformának kölcsönző Limericket. Szorított az idő, Galway csalogatott, onnan könnyebb volt becserkészni a csodálatos Moher-sziklákat. Pubok Limerickben is jócskán sorakoznak. Azokba nem jutottunk el. Fotók helyett adózzunk a városnak egy saját limerickkel:
Hírneves ír város Limerick,
A verset ott már nem mívelik.
Csak ha sört vedelnek,
Olyankor rímelnek.
Ezektől sok minden kitelik.
És ha már újra irodalom, térjünk vissza az angliai, londoni pubokhoz. Van mihez. Azt írja a statisztika, hogy hatvanezer pub van az Egyesült Királyságban. Komoly választék. Ezek a népszerű lokálok mindig számíthattak az írókra. A tollforgatók döntő többsége ideje jelentős részét töltötte a mulatói légkörhöz tartozó félhomályban. Ki így, ki úgy, akárcsak a magyar írók, költők, újságírók a maguk kávéházaiban. Az Állatfarm és az 1984 című korszakos könyvek szerzője, George Orwell az egyik fontos esszéjében meg is fogalmazta, szerinte milyen az ideális, a tökéletes pub, illetve közösségi sörözőhely.
Kocsma Galway-ben élőzenével
Nem sorolom az elvárásait, itt csupán annyit, hogy elképzelései fényében az igazi kocsma viktoriánus architektúrájú, régi, de méltóságteljes a bútorzata, mesébe illő a kandalló, a homályos vagy festett üvegablakon enyhén szűrődik be a fény, de csillog a tükör a pompás pult mögött. És zene ne legyen! Csak duruzsolás, elmélkedés és a kedvenc ital.
E tekintetben megoszlanak a vélemények, van, aki odavan a zenéért. Mindenesetre Orwell ehhez tartotta magát a Moon Under Water című 1946-os írásában. Azóta ilyen nevű alapítvány is létezik, és egész kocsmalánc homlokzatán büszkélkedik a The Moon Under Water. Londoni portyánkon mi nem ilyenbe tévedtünk. A sok gyaloglástól elcsigázva nem valamilyen hangzatos cégérhez igazodtunk, egy visszafogott díszítésű, de ránézésre bizalmat keltő pubba tértünk be a belvárosban egy hétköznap délután. A kíváncsiság némi bizonytalansággal keveredett bennem. Hogy fogadják ott az idegen belépőt, aki talán nem is ismeri a több évszázada kialakult brit kocsmai etikettet? Sehogy. Illetve a legtermészetesebben. Tele van a pub első látásra is nyilvánvaló törzstagokkal, akik egymással társalognak, rá se rántanak a belépőre, de sok a legkülönbözőbb nációkat képviselő alkalmi vendég is. Megpróbálják nem zavarni egymás köreit. Nyilván nem árt, ha a „betolakodók” tisztában vannak a pubok íratlan szabályaival, és megfontolják, mi illik, mi nem. De ha mégis vétenek, nem dől össze a világ, ki lehet bírni az esetleges dorgáló pillantást vagy az elnéző mosolyt, a pultos tüntető közönyét, feltűnő figyelmetlenségét.
Cheers! „Black stuff”, ahogy a Guinness-t nevezik az írek (The Temple Bar, Dublin)
Egyébként nem árt, ha valamiképpen kivívjuk a pultos jóindulatát, a pultnál folyamatosan sokan vannak, és megtörténhet, hogy mindegyre elénk tolakszik valaki. Legyen türelmünk, mert valószínű, hogy egy személy több barátjának, hozzátartozójának is rendel egy-két-három pohár sört. A csapos pedig, akinek nem illik borravalót adni, mindig szigorúan ragaszkodik a bevett eljárásokhoz, amelyeknek köszönhetően minden pohárban ugyanannyi a világos vagy barna sör és ugyanakkora a habréteg. És egyformán finom. Ezt Nagy-Britannia és Írország lakói már szinte a bronzkorszak óta, de a rómaiak korától mindenképpen tudják. És rengetegen gyakorlatilag is frissítik ezt a tudást nap mint nap, úgy, hogy felváltva egy-egy rundot rendel az asztaltársaság vagy a véletlenszerűen összeállt ivó galeri mindenik tagja. Legalábbis így volt a járványügyi szabályok, a karantén előtt. Egészségünkre! Cheers! Lesz még egyszer ünnep a világon!