Hullámzó Balaton tetején evezünk az idén te meg én… Néha eszembe jut egy régi dallam, és minden mást legyőzve, eluralkodik rajtam valahol legbelül. Kénytelen vagyok dúdolgatni magamban, próbálom kiegészíteni a szövegfoszlányokat, megfejteni, hol hallottam, honnan tudom, mi köthető hozzá. Olykor előfordul, hogy megfeledkezve magamról, félhangosan is énekelem, ami magányomban elfogadható, de eléggé furcsa lehet, ha más is van körülöttem.
A Hullámzó Balaton gyakran kísért. Igazi sláger volt sok évtizeddel ezelőtt, másfél, két sornál többet nem tudok felidézni a szövegből. Az andalítón hullámzó, szomorkásan behízelgő melódia azonban ma is magával ragad. Talán mert zsenge ifjúkoromra emlékeztet. Az enyedi tánciskolára. Amikor még világvégi fogalomnak tűnt számunkra a magyar tenger, de a táncórák heti kétszeri forgataga és táncospárunk kézzel fogható közelsége képes volt elhitetni velünk, ez a való világ. Pedig nem volt az. Illetve akkor és ott mégis! Mai szemmel hihetetlennek tűnik az egész. Polgári csökevény a legdurvább osztályharc idején?! Menüett a proletkultban? Konzervatív illemtan- és tánctanfolyam az ötvenes évek Romániájának talán legtöbb támadásnak kitett, ellehetetlenítésére szánt iskolájában? A Bethlen Kollégiumban? Rosszul mondom, az ősi alma mater akkor éppen nem viselhette híres alapítója, a fejedelem nevét. Abban az időben lefokozva, egyszerűen 2. számú Középiskolának nevezték. De vezetőiben, tanári karában a folyamatos megszorítások ellenére is volt annyi tartás és karakánság, hogy a tánciskola hagyományához ragaszkodjanak.
Mi, kisdiákok mit se sejtettünk arról, hogy az egyenöltönyös elvtársak mennyit gyomrozhatták a dirit és társait a táncórák miatt. Mi csak élveztük az időnként sután sikerült, mégis roppant szórakoztató táncos délutánokat. Nevettünk a többiek esetlenségén, a magunkét próbáltuk leplezni, ahogy az izgalmat is, hogy vajon aznap hányszor sikerül táncolnunk a szívünknek legkedvesebb, menő lánykával, és nem mutatni csalódást, ha éppen hoppon maradtunk. Pláne, ha a délután csúcspontja, a hölgyválasz sem úgy alakult, ahogy szerettük volna.
Egy, kettő, hegyező! Vissza, kettő, hegyező! – csendül fülembe hirtelen Piroska néni vezényszava. És a felsorakozott kamaszpárok utánozni kezdik a tánctanárnő és fiatalabb párja, talán az öccse, bemutatta tánclépéseket. Sok az ügyetlenkedő, Piros néni türelmes. Régi motoros, tudja, hogyan kell fegyelmezni, javítani, biztatni a botlábúakat.
Berta néni is fáradhatatlannak látszik, ő ül a kopott zongoránál. Haja fehérebb az orgonánál. (Koós János dala, a Kislány a zongoránál is gyakran megszólal agyamban, de ez a sláger akkor még meg se született.) Berta néni rég született, de az energiái fiatalosan kifogyhatatlanok. Ő szolgáltatja a muzsikát, akkoriban még nem volt divatban a gépzene. Repertoárja nem kifogyhatatlan, de a célnak megfelel. Összeszokott az anya-lánya kettős. Berta néni akkor már hetven fölött járhatott, mi, gyerekek százhúsznak néztük, adott esetben szívesen énekelt is.
Öregesen rekedt, kissé karcosan férfias hangja volt, de el tudta hitetni a szerelmi románcot a ringó Balatonon. Nyilván kellett hozzá némi kamaszodó képzelet és ráhangolódás is, de arra mi mindig készek voltunk. Ahogy teltek a hetek, egyre ügyesedtünk. Azt, hogy miképpen kell szépen, elegánsan járni, illendően bemutatkozni, meghajolni, már az elején próbálták belénk nevelni. Nem teljes sikerrel, de annyit elértek, hogy mire pár év teltével beköszöntött a rock-korszak, majd a diszkó-éra is, egyesek közülünk nehezen tudták lerázni magukról a tánciskolai merevebb beidegződéseket. Piroska néni különben a klasszikus társastáncokban, a keringőben, angolvalcerben, foxtrottban, slowfoxban, one step-ben volt jártasabb. Még a menüettről is fogalmat alkothattunk az öreg kollégium kissé átrendezett dísztermében Kőrösi Csoma Sándor bronzmásának távolba révedőn is csodálkozó tekintete alatt. Na, és a tangó! Az hogy maradhatott volna ki? Persze Piros néninek sasszeme volt, szükséges volt a távolságtartás. Mint manapság a koronavírus idején. De ezt akkor nem ugyanúgy magyarázták. A lényeg, hogy urat és úrhölgyet akartak faragni belőlünk, legalábbis bálszintű viselkedésben, miközben az állami oktatás lelkes elvtársakként, elvtársnőkként igyekezett mindnyájunkat szárnyra bocsátani. Hogy ki mire termett valójában, arra a vizsgaelőadáson tippelhetett a jó szemű közönség. Nyizsinszkij senkiből se lett. De végül aligha lehetett bárki is csalódott, a táncórák hetei alatt jól szórakoztunk, bimbózó szerelmek is kibontakoztak, és valamennyire mégiscsak belekóstoltunk a társastáncba.
Piroska néni, azaz Vass Albertné Székely Piros, aki hivatalosan, tánctanárhoz illő, különleges nevet mondhatott magáénak, joggal lehetett elégedett: Nagyenyed újabb nemzedékébe ültette el a tánc szeretetét. Már a múlt század harmincas éveiben is ezt tette. Budapesten szerzett tánctanári képesítést, és ez az erdélyi kisváros lett oktató, nevelő, művészeti elképzeléseinek gyümölcsöző színtere. Tehetséges keramikusként is sűrűn hallatott magáról.
Én utóbb még egyszer kijártam a tánciskoláját. Nem azért, mintha csetlő-botló, ritmusvétő antitalentum lennék, hiszen akkortájt még a kolozsvári balettiskola tehetségkutatói is kapacitáltak, hogy iratkozzam be hozzájuk, de ez a kollégiumi tánctanfolyam igazán jó buli volt. Azon felül meg milyen jól hangzik az életrajzomban, ha azt olvassák: elvégzett egy egyetemet és két tánciskolát. Nem olyat, ahol – mint Hrabal mondaná – „elaggott iparosok, tintanyalók meg néhány bolond és kivénhedt agglegény gyakorolja egymást közt a valcert és az illemtant.” Igazit.
Egy kérdésem azért még mindig maradt: hullámzó Balaton tetején úszunk-e az idén kicsikém?
(A fotók a Fortepan oldalról származnak. A képeken nem a cikkben említett személyek láthatók.)