Oldal kiválasztása
Megosztom itt:

Esterházy Péter Marosvásárhelyen 1991-ben (fotó: Karácsonyi Zsigmond)

Április 14. Esterházy Péter születésnapja. Idén töltötte volna a hetvenet. Közel négy esztendeje nincs közöttünk. Sokan írtak róla a napokban. Barátok, pályatársak, olvasók, rajongók, ellenlábasok idézték fel emlékét.

Addig kutattam képgyűjteményem reménytelenül kusza halmazában, amíg elő nem került egy régi fotó, amelyen az író nagy szenvedélyére, a focira fókuszál. A fekete-fehér felvételt Karácsonyi Zsigmond újságíró kollégám készítette 1991 tavaszán Marosvásárhelyen. Esterházy a magyar írók akkori fociválogatottjának oszlopos tagjaként került a lerobbant vásárhelyi stadion megkopott gyepére. Néhány éven át oda-vissza mérkőzéseken küzdöttünk vérre menő, felejthetetlen nagy csatákban, és mindig rendkívül jól szórakoztunk. A mi csapatunkat, öregedő helybeli szerkesztők, publicisták, tanárok, műszaki szakik szebb jövőben reménykedő együttesét, Szepessy László irányította, lelkesítette gólkirályként is kiemelkedő, mindenes kapitányként. A vendégeknél se volt mindenki író csupán. Tévések, zsurnaliszták, filmesek is mutogatták oroszlánkörmüket a válogatottban. Több, kevesebb sikerrel. Hol ők győztek, hol mi. Nem emlékszem már, ki volt a csapatkapitányuk. Akármelyikük lehetett, hiszen valamennyien rajongtak a labdarúgásért, és mindannyian öntörvényű, kiváló egyéniségként hallattak magukról.

Ha mégis arról lett volna szó, biztos, hogy mindenki úgy nyilatkozott volna, Péter a sztár, a tekinteteket magára vonzó, meghatározó vezéregyéniség. Nagyszerű összeállítással tudták megremegtetni a gyengébb idegzetű ellenfeleket. Ma már szinte hihetetlen, hogy olyan tollforgatók játszottak akkor egyazon csapatban, összehangoltan, vidáman, egyetértésben, mint Esterházy, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Szále László, Czakó Gábor, Gellért Kiss Gábor, de így volt, igaz volt. Ma már csak emlék… A kissé megkopott, szemcsés képen Péter is old boy a maga 41 évével, de gyermeki játékkedve feltartóztathatatlanul fel-felbuzogott. Még a meccskezdő sípszó előtt voltunk. Enyhe mosollyal, derűsen olvasott bele a vendégcsapatot üdvözlő nyomtatott szövegbe. Szeméhez közel tartotta a Marosvásárhely egykori főterét is felvillantó papírlapot. Jól ismert szemüvegét már letette, elvégre mindenki tudja, milyen az, amikor be kell törni a tizenhatos mélyére. És gondolni kell a fejjátékra is! Ő mindenre gondolt, a játékra is, mint az életre. Egész filozófiát épített a labdarúgás köré gyermekkorától szinte az utolsó napjaiig. Végeérhetetlenül idézhetnék a futballhoz kötődő gondolataiból. Most csak egyet emelek ide. Az Egyedül, nézve című írásában (A szabadság nehéz mámora c. kötetben) olvasható:

„Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam. Én mindig túlontúl közel álltam (!) a focihoz, hogysem ráláthattam volna. Nem néztem, nem láttam: játszottam.”

Természetesen máskor is eljárt Marosvásárhelyre, nem csak olyankor, amikor focizni hívták. Gyakran volt irodalmi estek, felolvasó délutánok főszereplője a Látó rendezvényein. Ilyenkor is mindig elemében érezte magát. De ha már Vásárhely és irodalom, és foci is, akkor adjuk át a szót Dragomán Györgynek. Az író a minap közölte Facebookos honlapján azt a születésnapi köszöntőt, amelyet tíz évvel ezelőtt Esterházy Péter fiktív naplójaként írt meg, s „Puskás és EP egybeforrt lábnyomát” mutatja fel. Hosszabb az emlékidéző, de a kiragadott részlet is önmagáért beszél.

„… akkor a kijelzőről eltűnik a felirat, megjelenik rajta egy fénykép. Fehér-fekete, lassan fakul elő, ketten vannak rajta, ez egyik Puskás, egy kis kölyök áll mellette, Puskás keze a kölyök vállán, a kölyök hét éves lehet, vigyorog, elől egy metszőfoga hiányzik, a kölyök egy labdát fog, Puskás arcán végtelen és reménytelen szomorúság, egy megtört ember, tudom a kép mikor készült, ötvennégyben, dobban egyet a szívem, mint egy lórúgás akkorát. A szám kiszárad, a kezem meg mozdul, nyúl a telefon után, a fülemhez emelem, még mindig szakszofonozik, majdnem megsüketülök, nem tudom mit kell csinálni vele, de igen tudom, rányomom az ujjam a kijelzőre, végre csend lesz, még midig ott zúg a fülemben a szakszofon. Aztán megszólal egy hang, egy reszelős, öreg hang, olyan mintha egy gramafonlemez volna, mester, maga az? Megszólalok, csak annyit mondok, én, a hang szinte sóhajtva puhán azt recsegi a fülembe, hogy mester jöjjön ki a Dunapartra, ne szóljon senkinek.

A telefon elhallgat, elsötétül, fogom, nézem, egy undok kis fekete téglalap, egy gonosz zsebtükör, látom benne az arcom, a hajam csapzott, megizzadtam, beleizzadtam ebbe a beszélgetésbe.

Az első gondolatom, hogy nem, nem megyek, pontosabban megy a faszom, de aztán mégis felöltözöm, mondom Gittinek, hogy megyek futni, ő erre semmit, ismeri, sőt megértően viseli a születésnapi nagy fogadkozásaimat, de pont kész lett a lágytojás, csak ennyit mond, én meg azt neki, hogy majd megeszem utána, hidegen Péter? kiáltja utánam, nem nézek vissza, futok a Duna felé.

Alig zihálok, mire leérek. A parton egy kerekesszék, benne egy öregember, mögötte egy ballonkabátos férfi, engem várnak. Odamegyek, a ballonkabátos felém nyújtja a kezét, szó nélkül beleteszem a telefont. A ballonkabátos zsebre teszi. Nem szól. A víz felé fordítja a kerekesszéket. Az öreg megszólal, jöjjön ide Mester.

Odamegyek. Az öreg ölében egy nájlonzacskó, régi, centurmáruházas, a formájából tudom, mi van benne, nem lehet, gondolom a mellkasomban megint a lórúgás.

Az öreg megszólal, az a fiú azon a képen én vagyok, mondja, a hangja élőben is mint a gramafon. Nézem, mintha az apám lenne, a fejem számol, csak három évvel öregebb nálam, ez nem lehet, az öreg kitalálja mit gondolok, rák, mondja, nem azért hívtam ide magát, hanem egy szívességet akarok kérni magától, remegő kézzel elővesz a zacskóból egy labdát, nézem, sárga, fűzős labda, a hurkák szélén a varrásnál foszlik a bőr, az öreg felém fordítja, a sárga bőrön a fekete felirat, SWISS WORLD-CHAMPION MATTCHBALL, fölötte a svájci kereszt, ez az, tudom, hogy ez az. Az öreg felém tartja. Fogja meg mondja. Nem merem megfogni, mégis megfogom. Nem gondolok semmire, a Dunát nézem. Erős a Duna, folyik. Nevek pörögnek a fejemben, nevek és helyzetek, cselek, becsúszások.

Az öreg közben recsegve beszélni kezd, hogy az apja a tatabányai edzőtábor gondnoka volt, és segített Puskásnak eldugni a szajrét, amit hoztak, és úgy, és azért, nem figyelek oda, nem akarom hallani, a labda forró, égeti a tenyerem. Az öreg azt mondta, Puskás azt kérte tőle, ha eljön az idő, dobja be a labdát a Dunába. A vizet nézem, hallom, hogy az öreg megint megszólal, élesebb a hangja, elszántabb, azt mondja, ismerte édesapámat, engem csak képen látott, de pont ilyennek képzelt. Azt mondja, hogy ugye tudom, mit kell tennem, nekem kell megtennem, mert ő nem tudja, nekem kell, helyette megtennem.

Nem mondok semmit, tudom, hogy mit kell tennem. Azt gondolom, hogy nem, aztán azt, hogy nem számít. Aztán azt, hogy de, igenis számít. Leteszem a labdát a földre, a svájci kereszttel felfele, hátralépek hármat, nekifutok, Papi, gondolom Papi.

A labda száll a víz fölött, benne van minden, benne a szívem, ott dobog, benne a hatvan évem, a labda a vízbe ér, gól, gondolom, gól, az öregre nézek, az arca könnyes, köszönöm mester mondja, a fia zsebkendőt ad a kezébe, elfordulok, futok hazafele. Swiss world-champion matchball gondolom közben, érzem a rüsztömben a súlyát, minden lépésnél érzem a rüsztömben az egészet.

Délután nagy ünnepség, a PIM tele barátokkal, nézem őket, szeretnek, szeretem őket, az első sorban ültetnek, a rüsztöm bizsereg. Géza beszél, azt mondja kis kultúrműsor, kicsit izgulok, nyugodt izgulással, hogy ez milyen lesz, ezek vagy nagyon jók vagy nagyon rosszak szoktak lenni, a labdára gondolok, ez csak jó lehet, jó lesz. Jó is. Senki se alibizza el, mindenki fut rendesen ahogy bír, dolgoznak, jó csapat. Géza izgul, meg van hatva, olyan mint egy kapus a tizenegyes előtt, nem tudja merre is kéne ugrania, szépen beszél, aztán a hard days night jön, Wernitzer Juli híreket olvas, megtudom, hogy most mi van, megint monogám a túzok, zene, Sáry Laci odaadó mély komolysággal tud tapsolni, jó nézni őket. Dragomán mond köszöntőt, lehajtott fejjel elszántan cselezget, Joyce-ozik, alig hadar. Mindenki jó, Lukács színpad nélkül is megcsinálja a Rubens monológot, parádézik, Csomós Mari a 204. mondat végére egészen meghal, ha nem én írtam volna a szívem szakadna bele, így is majdnem, igyekszem azért nem elérzékenyülni. Dés előredőlve vörös fejjel játszik, zeng tőle a terem, az ablakok remegnek, a hang keményen a rüsztömnek csapódik, felkúszik a térdemig.
Torta is van, azt írja rajta édes Péter, most már tudom, hogy hatvan gyertyát elfújni kutyanehéz, azért elfújom.

Önerőből lettem hatvan éves, azt hiszem ez így van jól. A labdára gondolok, rajta Puskás lábnyomára, Swiss world-champion matchball, úszik lefele a Dunán, hol lehet most, a fejem számolni kezd, Budapesttől Vukovárig a Duna folyási sebessége másodpercenként nullaegésznyolcvan méter, félkilenckor rúgtam bele a Dunába, az órámra nézek, most fél nyolc, tiznegyszerháromezerhatszázszernullaegésznyolcosztvaezerrel az durván harmincegy és fél kilométer, még Tökölnél sincs, hát eltart majd egy darabig mire leér a Fekete Tengerig.

Talán még egy fotó ide kívánkozik. 2020. március második hetében készítettem, délután, amikor már visszasütött a nap. Különös ragyogás volt, tiszta levegő, néma csend, már-már kísérteties, csernobili hangulat. Egy lélek se mutakozott Óbuda központi részén. Csak Puskás dekázott bronzzá dermedve. A gyermekek arcára is rámerevedett az ámulat. Fura érzés fogott el hirtelen, pedig akkor még nem gondoltam, hogy az új kór, a koronavírus is ott ólálkodhat valahol a közelben.

Puskás Ferenc gyerekeket tanít dekázni, Pauer Gyula és Tóth Dávid alkotása (Budapest)