Görög színház, Taormina
Szemben a nagy teátrummal füstölög az Etna. Ez az, amit a helyszínen biztosan kijelenthetünk. Illetve ez se, mert Szicília híres tűzhányója és a taorminai görög színház romjai között légvonalban is elég nagy a távolság, előfordulhat, hogy az, amit a messzeségből füstnek vélünk, talán csak egy felhő a vulkán tetején. Azt hiszem különben, hogy mindaz, amit a sok évszázados amfiteátrumos, Etnás látványosságról kijelentünk, beleértve a tényszerűnek tűnő kezdő mondatot, tele van szubjektivitással. Csontváry festményeinek felfedezése óta mindenképpen. Ha jó sorsunk elvezethet oda, azt keressük, amit ő látott, láttatott, abba a hangulatba és bámulatos színorgiába szeretnénk belefeledkezni, ami az ő lelki szemei előtt jelent meg, és öltött alakot a leírhatatlan szépségű, különös élénkségű képén. Taorminában, ha esetleg nem is úgy mentünk volna oda, hamar feltöltődünk érzelmekkel, de bármennyire lenyűgöző, fenséges és felejthetetlen a látvány, nem azt kapjuk, amit Kosztka Tivadar a kilencszázas évek elején. A „szimpatikus patikus”, a meg nem értett zseni, a „napút festője”, aki meggyőződéssel hitte, hogy nagyobb lehet Raffaelnél, az ég vöröslő, narancsos, sárgás, kékes, zöldes, s a hegy sötétkék, lila, szürkés, feketés, barnás színjátékát helyezte a romos kőszínház színterére.
Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai
Díszletként a teátrum mögé, illetve alá közelítette a hullámzó tengert, az öböl csendesebb tükrét, rácáfolva ezzel a valóságra. Az alkotó nyugodtan élhet ezzel a jogával. Ki-ki olyannak láthatja a világot, amilyennek szeretné, és nem biztos, hogy az ő készülékében van a hiba.
Mi 2007-ben próbáltuk megtalálni az amfiteátrum legfelső sorában pontosan azt a helyet, ahonnan Csontváry a festményéhez az ihletet szerezhette. A marosvásárhelyi Bolyai Alkotótábor művészeinek egy kis csoportjával portyáztunk a nap égette Szicíliában. Taorminában eleve a különös egyéniségű magyar festő nyomait, emlékét kerestük. Amikor ott jártunk, fátyolos volt az ég, enyhén ködös, párás a levegő, a színek visszafogottak, tompítottak, a közelebbi hegy- és domboldalakat a földszín, a kiégett rőt, a barna, a zöld, a romszínház tégláinak vöröses tónusa, a kőoszlopok s az üléssorok fehére uralta. Egész más árnyalatok, mint a festményen. A Csontváry-kép kínálta szögből se lehetett úgy rálátni a környékre, hogy a tengerből egy nagyobb felület is felcsillanjon. Mégsem volt csalódás, Taormina így is gyönyörű. És valahogy a kivételes művészegyéniség jelenlétét is oda éreztük. Ha akkor már elkészült volna Lackfi János és a Kaláka együttes népszerű Patikus dala, azt is biztos elénekeltem volna, magamban legalább is: „Az én nevem Csontváry Kosztka Tivadar. Jöhet engem csodálni Mind, aki akar. (…) Azt mondta az anyám is, Ej, te Tivadar, Nem lila a kanális, Nem bordó a fal, Mondtam, anyám, elhallgass, Kék ég, zöld fű unalmas, Jobban jár, ki csal.” Na, ugye!
Római amfiteátrum, Szirakúza
Hogy mennyire éget a nap és kéken vibráló az ég a nagy sziget fölött, azt másnap délebbre, Szirakúzában tapasztalhattuk meg. Hasonló helyszínen, az ókori görögök építette amfiteátrumban. Azt utóbb a rómaiak kedvük szerint átalakították, hogy ne csak színdarabokat lehessen előadni a szabadtéri színházban, hanem cirkuszi játékokra is alkalmas legyen. Sokkal rosszabb állapotban van, mint a taorminai.
Nem messze a hódító rómaiak egy másik színházat is kialakítottak, azt részben sziklába vájták, faragták, az előbbinél lepusztultabb. Kőből nem volt itt hiány, a kőfejtő az amfiteátrum szomszédságában található. Rabokból, rabszolgákból is mindig bőven akadt utánpótlás. A sziklabarlangokban eltengődtek valahogy.
Sziklába vájt római színház, Szirakúza
Dionüsziosz füle, Szirakúza
A sziklába vágott legnagyobb üreg régóta keresett turistalátvány, alakja miatt a Dionüsziosz füle nevet viseli. És barlangsírok is vonzzák Szirakúza ókori részén az érdeklődőket. Főleg Arkhimédész síremléke a Groticelli nekropoliszban. Az úttörő nagy matematikus nem csak a hírneves ókori város szülötte, de ott is halt meg, az egyik felbőszült támadó római harcos ölte meg, amikor a tudós rászólt, hogy ne tegye tönkre a homokba rajzolt ábráit. Na, de erről tanultunk az iskolában is, talán el se felejtettük: „Ne zavard a köreimet! (Noli tangere circulos meos)”. Találó diáknóta is eszembe jutott róla. „Arkhimédész, az öreg” híres tétele ihlette. Ki ne ismerné? „Minden vízbe mártott test, kisangyalom! A súlyából annyit veszt, kisangyalom, Amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom.” A tétel igazát motorcsónakon ki is próbáltuk messzire felhajókázva a tengeren a hosszan elnyúló város sziklás, barlangos partjainál. De ez már egy másik történet. A dalt viszont még sokáig dudorászgattam magamban. Izzadtunk eleget Szicíliában, de mint mindenki, aki már kalandozott ott, én is visszavágyom. Kicsi az esély, hogy ezzel a lehetetlen, láthatatlan vírusos világjárvánnyal a nyakunkon, ezután is úgy bejárjuk a világot, mint eddig.
A fotóim segítségével viszont továbbra is sokat utazom. És magam is meglepődtem, amikor számolgatni kezdtem az általunk is felkeresett amfiteátrumokat. Az elsővel a 90-es években találkoztam Görögországban. Hol máshol? Athénban az Akropoliszon annyi a látnivaló, hogy a déli lejtőn épült amfiteátrum, Dionüszosz színháza megtekintésére aránylag kevés időnk maradt. Annál hosszasabban időztünk az epidauroszi színháznál és környékén. Az i.e. 4. században épített hatalmas amfiteátrum kitűnő állapotban van. Szervesen, arányosan illeszkedik a sziklás hegyek, lombok borította dombok közé. Igazi mitikus hely a Peloponnészoszon. Az idegenvezetők a kitűnő akusztikára hívják fel a figyelmet. Olyankor voltunk ott, amikor nem volt előadás, kipróbálhattuk az ötvennegyedik sor magasából is. Jól felhallszik a halk beszéd a kör alakú színtérről. A tizennégyezer ember befogadására készült színház és Aszklépiosz szentélye méltán lett a Világörökség része. Akárcsak a Delphoi színház és Apollón temploma a Parnasszosz-hegy oldalában. Ez az amfiteátrum „csak” ötezer nézőt tudott befogadni, nem is ez uralja ezt a kultikus helyet a sziklák közé zárt hegyoldalon. A fekvése viszont talán a legszebb a világon. Mégis, ha az ember ott van, mindaz érdekesebbnek, izgatóbbnak tűnik, ami a delphoi jóslatokkal kapcsolatos. Az oda kötődő görög mítoszok sokasága, Püthia előrejelzései. Vajon megjósolhatta volna a XXI. századi pandémiát is? Ha ma bírnánk szóra, vajon mit szólna ahhoz, hogy az idén elmaradt az olimpia? A templomromok és az amfiteátrum fölötti szinten, a 7000 férőhelyes stadionnál, ahol a régmúltban a Pythia-játékok zajlottak, igazán erről is nyilatkozhatott volna az ókori Hellász legnagyobb hatalmú asszonya.
Amfiteátrum, Aszpendosz
És még mennyi mindenről, amire senki se számított. Tavaly nyáron például, amikor a törökországi Aszpendoszban törtettem fölfelé a pompás amfiteátrum meredek lépcsőin, fel se merült bennem, hogy az idei nyár nálunk is újra divatba hozza a szabadtéri színjátszást. Hiába, a kényszer, ez esetben a világjárvány, nagy úr. Nagy urat viszont számos más látogatóval együtt akkor éppen jobban érdekelte az, ami Marcus Aurelius császár idejében beépült a völgykatlanba Alanyától mintegy ötven kilométerre. A szakértők azt mondják, s a helyiek büszkén ismételgetik, hogy ez a legkifogástalanabb állapotban fennmaradt antik színház a világon. Hajlok arra, hogy elhiggyem. Ma is használják. Színházi előadások, zenés estek kerülnek a színpadára. Valószínű, hogy ritkán foglalják el mind a húszezer ülőhelyet, az idén aztán biztos, hogy nem, de rengetegen látogatják minden földrészről. Folyton kattognak a fényképezőgépek, mindenki kezében szuperkamerás maroktelefon vagy szelfibot, készülnek az emlékképek, videók.
Amfiteátrum, Aszpendosz
Amíg ott voltunk esküvői párt is filmeztek, karcsú modelleket is illegtettek, mászkáltattak japán tévések. Hol itt, hol ott pipiskedett egy törékeny Csocsoszán. Nem énekelt. Dal az én bensőmben csendült fel, miközben ezen, azon ámuldoztam a távoli Anatóliában. „Volt egy török Mehemed, Sose látott tehenet…” Ha jól emlékszem, néma maradtam.
Amfiteátrum, Aszpendosz